Életemben az első

New Orleans!Mióta erre vártam.Két éve vágyok el ide és most sikerült!Azért húzott ide a szívem mert kedvenc regényem szerint itt éltek vagy még ma is élnek Vámíprok.Persze el is kezdetem kutatni.Fél tizenegykor indultam.Hegedűm a kezemben a szokásos fekete ruha és irány az este!Először a temető,majd a kripták most pedig az ófrancia negyed.Kis faházak,saras utca.Nincs világítás,ám ez nem probléma hiszen a holdfény megvilágítja a sikátorokat.Csodás látvány.Mintha a múltba csöppentem volna.Hihetetlen érzés.Különös dolgokat vettem észre.Pár perc alatt rájöttem hogy minden bizonnyal magam vagyok a negyeben.A temetőben az az érzésem volt mintha valaki figyelne de badarságnak tartottam.Ilyen gyorsan képtelenség lenne rájuk találnom.De itt az elhagyatott óvárosban szemeket éreztem a hátamon.Egy pillanatra megállok.Körbenézek de nem látok senkit.Különös érzés.Erősen magamhoz szorítom a hegedűmet és tovább indulok.Léptek zaja a hátam mögött.Kicsit gyorsítok a tempómon és ekkor ideges hörgést hallok a hátam mögött.Hátranézek és egy görnyedt hátú,hosszú köppenyes alak közelít felém.Közelebb jön és tisztán látom,hogy férfi,nagyon öreg de a szemében valami őrült fény csillog.Meg sem bírok szóllalni ő rögtön heves karhadonászások közepette elkezd hörögni.

-Menekülj!Mi a fenét keres itt ezen az ördögjárta környéken?Ide épeszű ember be nem teszi a lábát!

Mosolyogva félrebillentettem a fejem és ezt feleltem:

-Veszem észre.Épeszű emberrel télleg nem találkoztam még-és a kezemet a szemem fölé emeltem mintha a nap tűzne belé.

-Bolond vagy!-visítja.Megragadja a kezem és miközben a szemével idegesen tekintget a háta mögé ezt suttogja:

-Gyere velem!Nem szabad itt maradnod!

Öregember,hóbortos öregember...így hát kezem könnyedén kiszabadítom gyengécske szorításából és mosolyogva ezt felelem:

-Jólvan,mutassa az utat!...De ne merje az időmet fecsérelni!-teszem hozzá kicsit mérgesen.

Az öreg előretipeg,aprócskákat lép így könyen tudom követni.Pár sarkon befordul,néhány útkereszteződésnél megáll és feje búbját kapirgálva körbetekint mint aki nem tudja hogy merre lakik.Végül odaértünk egy düledező kis viskóhoz.Belűlről nagyon barátságos volt.Kandallóban tűz lobogott,az öreg teával kínált.

-Kérsz?Jó forró!-nyújtott felém egy csészét amiből illatos gőz hullámzott ki.

-Nem,nem kérek köszönöm!Inkább azt mondja el,hogy miért gondolja,hogy az ófrancia negyed elátkozott környék?

-Nem gondolom!Ezt tudom!De régi história még a nagyapám korában történt-mondta és nagyon szürcsölt a teájából.-Akkor még laktak az ófrancia negyeben.A polgárság élt itt.Szörnyűségek történtek.Sok,rengeteg ember meghalt.A város vezetősége nem akarta vagy inkább nem merte elmondani a halálesetek pontos okát.A népet azzal hitegették,hogy a lepra pusztít,de néhány emebr az úgynevezett "takarítók" akik a halottakat szedték öszze tudták a esetek valódi okát.Sok embert nem a lepra ölt meg.Neeem-mondta és gúnyosan vigyorgott-Mindnek egytől egyik egy aprócska alig látható harapás volt a nyakán vagy a csuklóján.Először még a "takarítók" is nevettek az eseteken és morbid történeteket találtak ki,,hogy Dracula gróf kikelt sírjából és ő pusztítja a negyed népét.Ám egy napon történt egy egészen különös dolog.Találtak egy halott nőt.Véres volt az arca a bőre pedig feketedett,csúnyán elbánt vele a "fekete halál".A nő melett egy öt év körüli kislány sírdogált és keltegette.Elmentek a kocsiért amire a halottakat rakták ám ameddigre visszaértek a nőt a földön fekve találták az utcán pedig gy férfi futott kezében a gyermekkel.Pár nappal később látták a kislányt két férfi társaságában.A gyermek bőre hófehér volt és szeme túlvilágian csillogott.Ekkor felröppent a pletyka,hogy vámpírok garázdálkodnak a városban.A francia ngyedet kiürítették és azóta sem teszi be oda a lábát halandó önszántából-és ezzel befejezte mondókáját.

-Cla...Cla...Clauida-mondtam és úgy éreztem,hogy kiszáll belőllem az élet.Ekkor tudtam mit kell tennem!Visszamegyek a francia negyedbe.Mikor visszaértem a temető kapujában egy alakot láttam.Különösnek tartottam,hogy más is van itt rajtam kívül,így odamentem.Árnyékban állt így csak annyit láttam,hogy egy magas,jól alkatú férfi áll ott.Nem akartam bajba kerülni így pár méter távolságot megtartva köszöntettem:

-Üdvözlöm!

-Szép estét-mondta hallkan,de jól hallható hangon enyhe francia akcentussal.

-Maga nem fél ezen az ördögjárta környéken?-kérdeztem

-Ördögjárta?-hallkan nevetett-nekem közeli jó barátom az ördög.De,te,kislánylány honnan veszed,hogy az ördög jár itt?

-Régen Vámpírok éltek itt!-feleltem mély meggyőződéssel a hangomban bár magam sem voltam telljesen biztos benne,hogy az öreg úr telljesen komplett.

-Régen?hmmmm...mikor is?Úgy 1800 környékén?

-Valahogy úgy-számoltam utánna.

-És te nem félsz a vámpíroktól?...kislány

-Kérem!Nem vagyok már kislány!És nem.Nem félek tőlük.Ők nem démonok,hanem érző lények,akiknek fáj az örökkévalóság terhe!

-Köszönem!Rég nem hallottam ilyen szép szavakat!-felelte gúnyosan.

-Mit köszön?!Hiszen nem is dícsértem!-vágtam rá ingerülten.De megfogalmazódott bennem egy gyanú úgyhogy gyorsan hozzátettem parancsoló hangon-De kijönne a holdvilágra?Szeretem látni azoknak az arcát akikkel beszélek!

Ekkor széttárta karjait és lassan elindult felém.Elkezdtem hátrálni.Nem akartam közel kerülni hozzá.Kiért a holdfényre.Szőke haja volt és hosszú,göndör.Nagyon ómódian volt öltözve.Fehér zsabósing volt rajta mellénél hosszan kigombolva.Szűk nadrágja alig ért térd alá alatta pedig harisnya volt magas sarkú cipővel.Amikor pedig arára néztem...hihetetlen volt.Bőre hófehér volt szeme pedig túlvilágin csillogott.

-Ma...maga ki?-kérdeztem remegő hangon.Szinte összeestem ahogy belémhasított a felismerés.Mindig is hittem a vámpírok létezésében,de el sem mertem volna képzelni,legmerészebb álmaimban sem,hogy valaha is találkozok eggyel.

-Elnézést!-mondta-Hagy mutatkozzak be!A nevem Lestat du Lioncourt,Franciaoszágból jöttem-válaszolta és mélyen meghajolt.

-E...-mondtam...volna.De gy hang se jött ki a torkomon csak némán nemet intettem a fejemmel.

-Szóval te is olvastad!-mondta és lazán ujjaival hátrafésülte a haját.-Közeli jó barátom Anne.Megkértek,hogy írja le az életem.Elvégre is én nem tehettem.Mit szólt volna a média.Elkezdtek volna kutatni és a végén ránk találtak volna.

-Pojáca-ordítottam.Szörnyű volt saját teóriámat visszahallani a krónikák keletkezéséről.-Nem hiszek magának!

-Nem is kell!-felelte telljesen nyugodtan majd végigmért.A szeme megakadt a hegedűn.Kinyújtotta felé kezét.

-Azt már nem!-suttogtam és erősen magamhoz szorítottam a hangszert.-Ez a mindenem nem fogja elvenni tőllem egy maga fajta pozőr!

-Kérlek!-mondta elcsukló hangon.-Nekem is volt egy.Egy Stradivari.De egy jóbarátom sajnos véletlenül elégette.

-De akkor elmondja hogy ki is maga valójában!-bár belül tudtam hogy már válaszolt mégsem mertem elhinni.

-Köszönöm.Elvette a hegedűt és állához emelt.A hangszer ekkor soha nem hallott dallamot kezdtett el dalolni.Betöltötte az éjszakát.Szomorú,lassú játék volt de gyönyörű.Amikor abbahygta visszanyújtotta nekem.

-Hálásan köszönöm!A nevem Lestat-mosolygott és ekkor elővillant két kis fehér szemfoga.Majd eltűnt mintha ott sem lett volna.Egész éjszaka bolyongtam az ófrancia negyedben,várva hátha találkozok mégegyszer vámpírral de az utcák kihaltak voltak.Reggel volt már amikor visszamentem a Hotel Royal-ba és rögtön elnoymott az álom.Amikor felkeltem már fél nyolc volt.A nappali asztalomon egy csokor fekete rózsát és egy borítékot találtam.Kinyitottam a levelet és elolvastam:

"A gyönyörű hegedűslánynak,a legcsodásabb halandónak ezen a világon!Még találkozunk csak le kell élned egy életet.Üdvözlettel:Lestat"