Amire nincs szó arra hogyan is lenne felelet...

És megfogja a kezem.Mintha a világ fordulna meg velünk.Szívemben érzem a lélegzetem.Belenézek a szemeibe.Mintha egyszerre az örökkévalóságot és a véget ajánlaná.Soha nem fogom megfejteni a titkait és tudom soha nem lehet teljesen az enyém.Akár egy elérhetetlen beteljesült álom.Itt áll melettem.Itt fogja a kezem.Itt mondja hogy szeret.És tudom mégsem az enyém teljes valójában.Soha nem is lesz.Ám ez nem baj.Akkor minden megváltozna.Örökké így szerettem volna.Most megkaptam.Így.És nem fogok rajta változtatni.Mert csak ő maradt nekem és csak én maradtam neki.Elszakítom magam a tekintete súlyából.Körbenézek.Csak én és ő.Mindneki más elment.Itt hagytak minket.Mindnehol füst hamu és minden ami egykor szép volt a romokban hever.Könnybe lábad a szemem.Visszaemlékezek.Azokra az időkre amikor ő még nem volt.De akkor minden más szép volt.Talán akkor szerettem is élni.Mostmár nem élek.Csak létezem.És visszanézek rá.Megszorítom a kezeit majd mélyen a szemébe nézek és átölelem a nyakát.Soha nem volt még nekem senki sem ennyire fontos.Itt a világ szélén csak ő menthet meg a lezuhanás elől.Nagyon hiányzott már egy vigasztaló kéz.Mint az övé egy olyan.Ő is körbenéz.Neki nincs keserűség az arcán.Ő már megszokta hogy minden összedől és újra felépül körülötte.Volt ideje megszokni.Nekem is lesz mostmár csak mi vagyunk.Nincs külvilág nincsenek szabályok nincsenek korlátok csak mi.Kizártuk a külvilágot.Hallkan a fülébe súgok egy verset.Elmosolyodik.Tudja ez a mi versünk ő írta nekem és én írtam neki.Ez a vers a mi.Belőlünk áll mibelőlünk táplálkozik.Mindig egy ilyen emberre vágytam aki nem akkor fogja a kezem amikor minden jó hanem amikor minden romokba dől.Fáj az elválás a régi énemtől de ha melette vagyok tudom minden jobb lesz.Belenézek a szemébe.Valóban?Valóban könnyezne?Hiszen hiszen ő nem szokott.Érzi azt a fájdalmat ami engem emészt?Talán de még soha nem láttam sírni.Letörlöm a könnyeit eleresztem és elindulunk.Egyszerre járnak a lábaink és apró tánclépéseket csinálunk egyszerre.Ezután énekelünk.Fogjuk egymás kezét és a végén már pörgünk és forgunk nevetünk sikítunk ordítunk a földön hempergünk.Csak magunk vagyunk.Senki nem nézz rossz szemmel ránk.Felállunk a porból.A hajamból sár csöpög az ő hosszú haja csupa víz.Megsimogatom és csókot lehetek az ajkára.Elgondokozok,egyáltalán érezte?A mi az mi.Soha nem választ minket el semmi.Azt mondja imád.Én vagyok a múzsája.Írt hozzám verset novllát regényt.Lerajzolt és beleköltött zenékbe.Hiába mondtam neki,hogy hiába minden erőfeszítés nekem csak ő kell.Az hogy egyszer sok év múlva amikor még mindig csak magunk leszünk,lefeküdjünk egy homokos tengerpartra megfogjuk egymás kezét és meghaljunk.Együtt békében.Távol mindenkitől.Tudom,hogy szeret.Nem nem is szeret.Erre nincsen szó.Mi már egyek vagyunk együtt jár az agyunk a szivünk egy ütemre ver.Ha elválasztanának minket egymástól minden bizonnyal nem bírnánk túl sokáig.Soha nem unjuk meg egymást.Midnig tudunk valami érdekeset mutatni a másiknak.Olyanok vagyunk mint a homokóra.Időnként megfordul bennünk minden és akkor teljesen mások leszünk.De mégis ugyan az az egység.Sétálunk az úton.Egyensúlyozunk az egyenes pályán.Én sétálok ő fogja a kezem le ne essek.A szeme elé kapja a kezét.Ránézek kérdő tekintettel.Nekem semmi sem bántja a látásomat.Igaz is hiszen ő miden lát.Megszorítja a kezem és megához von.Mintha az egész testével átölelne.A versünket suttogja a fülembe.Egyek vagyunk s a nagy fény sem bánt...Ekkor meglátom mi bántotta a szemét.Valami nagyon fényes.Szinte már bántóan fényes közeledik.Dudál egyet éleset és fájdalmasat.Lassan kitisztul a kép.Egy vonat közeleg.De ő csak szorít és nem enged.Könnyes szemmel próbálom magam kihámozni a karjaiból.Sikítok.De ő az ajkamra teszi az ujját és a fejemet a vállára hajtja.Így minden békés és minden jó.Megfogom a kezét.Hatalmas ütést érzek majd elájulok érzem az ő pulzusát is lassan elhal.Az enyém is.Az utolsó kép amit látok a lemenő nap a tenger vizén.